Az eltelt húsz évben kezembe került néhány írás, valamennyi Dunakeszi 1956-ban megélt történéseit próbálta megörökíteni több-kevesebb sikerrel. Ezen írások közös jellemzője, másoktól hallott történeteket tárt a Dunakeszi olvasók elé.

Úgy vélem az igazán megélt történeteket csak érintőlegesen tárgyal, vagy elhallgat. Nem kizárt a megkérdezettek még manapság is féltek a meztelen történetüket továbbadni, amelyet át, meg átéltek. Írásom hiánypótlás lehet kerülendő az elferdítéseket. (Egy esetben magam is unokanővérem †Kovács Mária megélt emlékére hivatkozok. Vele egy háztartásban nőttünk fel.)

Dunakeszin születtem 1948-ban a fő u. 89. házban. Nagy és ismert család volt a miénk. Apai nagyapám D. Száraz István, született: 1882-ben Dunakeszin, felségül Hubina Máriát választotta. 5 gyereket neveltek: Mihály, József, István, György, Mária. Gazdálkodó, 16 hold föld megművelése mellett, kútásó iparosként működött. Paralel Fa és szén kereskedést nyitott a Fő u. 89 számú házhoz tartozó kb. 500 négyszögöles telken. Ezen felsorolás annyiban fontos, hogy rengeteg ismerős járt hozzánk, nem beszélve a jelentős rokonságról. Alig múlt el este, hogy valaki ne nyitott volna ránk ajtót.

Mint kisgyerekeknek anyánk minden reggel elmondta miközben kikísért a kapuig iskolába menet: „Laci, Gyuri senkinek egy szót sem mondhattok arról, amit este hallottatok. Mert elvisznek az ávósok és soha többé haza nem kerülünk.”

Röviden: az 1950-es években Róth manó és bandája rettegésben tartotta az ország lakosságát. A címben jelzett szemtanú megélt történetem, mintegy hiánypótlásként hagyom a jelen majdan az utókorra. Visszatekintve a sötét múltra egy pozitívum tetten érhető volt a nagy és könyörtelen elnyomás szorosan összekovácsolta a rokonságot, a falu lakóit. Sajnos így is akadtak besúgók, nemtelen senkiházik, a hatalom seggnyalói.

Édesapám Száraz György 1956. október 23-án Budapesten a Margitszigeten működő fedett uszodába vitt magával. Kora este hazaúton betértünk a Szent István körút – Váci út sarkán működő éjjel-nappali vendéglő egységbe. Egy idő multán id. Holub Károly, apám munkatársa a Chinoin gyógyszergyárból berobbant. Apámhoz fordult és fennhangon invitált minket. „Gyertek gyorsan a Sztalin Jóskát most fogják pofára rántani.” Amint kiléptünk az utcára a Szent István körúton a Margithíd felöl hatalmas tömeg érkezett és az „Aki magyar velünk tart!”-ot skandálták.

Mi késve értünk a Hősök terére, ekkor már a Sztalin szobor a földön volt, köpködték, rugdosták és a darabolására tettek kísérletet. gyalog indultunk Dunakeszire a vonatok nem közlekedtek. Sok-sok emberrel találkoztunk hazaúton Dunakesziek, Fótiak, Gödiek stb. Másnap az iskolában a tanárokon érezhető volt a feszültség. Mígnem megjelent három fegyveres az osztályban. †Kliment Jenő tanár úr az osztályfőnökünk arra kérte őket menjenek ki vele a folyosóra. Annyit hallottunk mivel hallgatóztunk az ajtónál. Valakit nagyon kerestek, de Kliment tanár úrral nem mentek sokra. Nem rendelkezett információval a keresett személy tartózkodási helyét illetően.

Másnap még tanítás volt az iskolában a délelőtt folyamán Kliment Jenő tanár úr közölte velünk. Ma van az utolsó tanítási nap.

Majd mindenkit értesítenek a tanítás újbóli megkezdésének időpontjáról. Egy teljesen ismeretlen négygyerekes család költözött az Árpád utca, Szent István utca sarkán lévő ingyenes legényszállóba. Ezt a Dunakeszin működő Óceán konzervgyár tartotta fenn. A betelepülő család feje Major Gyula lett kinevezve tanácselnöknek. Egyik fia Sándor velem járta ki a 8 elemit.

A hírek jöttek közben, a Szabad Európát hallgatta mindenki, próbált tájékozódni. Mígnem Dunakeszi északi határában a Szállender tanya közelében működő légvédelmi üteg parancsnoka Kampf József két légvédelmi ágyút rendelt be a faluba a fő útra, a Kardos pékséghez és a temető északi sarkára lett kihelyezve. Feladatuk Budapest felöl, valamint Vác felöl érkezők feltartóztatása, ellenőrzése. Vác-Máriaudvar volt fegyver és üzemanyag utánpótlás bázis a ruszkiknak. A falu lakossága minden napját a boltok előtt sorban állással töltötte. No meg a Dunakeszi vasútállomás mellett működő Fa és széntelepen, valamint a Wiedermann és Kardos péknél. A Fő úton volt egy ruszki emlékmű a temető és az országút között. Egy este nagy mozgolódás hangoskodás az utcán, kimentünk a ház elé 30-40 ember lehetett ott és egy kötéllel próbálták meg ledönteni az emlékművet, ami végül sikerült. Az emlékmű, amelyet a Dunakesziek szívből gyűlöltek téglából készült. A ledöntők között többen a vagongyár lakótelepén laktak. Elvitték és csirkeólakat építettek belőle. Nem állítom, hallomásból tudom börtönbüntetés lett a vége valamennyiüknek.

Fentebb jeleztem a sorban állás napi program volt. Az Árpád utcában, működő Kurucz bolt előtt álltunk sorban. 15 dkg sóért Minden felnőtt a Budapesti harci cselekményekről beszélt, tájékozódott. Rövid időn belül egymást követő két óriási dörgés hallatszott a Fő út mellett lévő Kardos pékség irányából. Majd hatalmas fekete füst szökött az ég felé. Szétszaladtunk a szomszédokon keresztül másztam haza, közben több géppuska ropogás hallatszott közelről. Az utcára akartam kinézni, a kaputól 3-5 méterre lehettem, egy géppuska sortűz kaszált végig házunk utca fronti ciklopszkő lábazatán. A kiskaput nem (ahol álltam), de a nagyot érte két lövés, amely a manapság Bormánia címen működő volt házunk udvari falába fúródott.

Hirtelen csend lett, kinéztem a kapu tetején. Szemben a temetőben az orgona bokrok közt fegyverrel a kezében megláttam egy ismerőst Bitter János bátyámat. Rám üvöltött, hogy azonnal tűnjek el.

Unokanővérem, Kovács Mária a kilőtt teherautóval szemben lévő házban a barátnőjénél volt Csombor Erzsébetnél. Az első ágyúlövéskor lemenekültek, néhányan az utcáról is a ház alatt lévő pincébe.

A történet így fest: Vác felől érkezett egy benzin szállító tartálykocsi azt elengedték Budapest irányába, de a mögötte érkező ponyvás teherautót feltartóztatták. Kiszállt a „lityinánd” és üvöltve követelte a szabad eltávozást Budapest irányába, ezt az ütegparancsnok megtagadta. Ekkor a lityinánd rátámadt az ütegparancsnokra, az nem hagyta annyiban, arcul ütötte, repült a tányérsapka. Valamit üvöltött oroszul és a teherautóban megbújó katonák leugráltak és lőni kezdtek mindenre és mindenkire. Az üteg ekkor tűzparancsot kapott az első lövés a teherautó alatt a keramitot érintve hatástalan volt. Révdülőben ért földet, emberéletet nem követelt. A második lövés telibe találta az autót és ekkor derült ki, hogy lőszereket, kézigránátokat szállított. A teherautón tartózkodó katonák kiugráltak és lőni kezdtek minden irányba. Végül 6 katona, a sofőrt is beleértve meghalt a Dunakeszi felkelőkkel vívott tűzpárbajban. Egy katona lemenekült Csombor István házának pincéjébe, ahol unokanővérem is tartózkodott. A nevére nem emlékszem, agyon akarta szúrni valaki. Az orosz könyörgött az életéért, gyerek, asszony várja odahaza, ezt többször is elmondta, mígnem valaki hátba szúrta. Sérüléssel ugyan, de elvitték Dr. Osvay László körzeti orvoshoz. Kint az utcán megindult az eltakarítás.

A teherautó roncsot a temető sarkán lakó László János lovaival levontatták a temető mellé. Ahol ma a Gólya 1956-os emlékhely áll, a kiskápolnával szembe. Kukorica szárkévékkel szépen körbe rakták a Főútról úgy tetszett, mint egy gazda gondosan összehordott kukoricaszár kúpja lenne. Mellette még egyet építettek, gondolom a megtévesztés okán. Ekkor már odaértem, bár ne tettem volna. Évekig kísértett a teherautóroncs volánjánál megláttam a szénné éget sofőr maradványát.

Futótűzként terjedt Dunakeszin a szélrózsa minden irányában a hír. Sokan futva, kerékpáron érkeztek a helyszínre. Alagról, gyártelepről, a faluból, de a környező falukból is. Ekkorra tudottá vált Cserepkai István nemzetőr Dunakeszi bennszülött belehalt az oroszokkal felvett tűzpárbajba. Hát illetve gerinclövést kapott.

Hazatérve a Fő u. 89-be a kertben találtunk 2 köteg kézigránátot és számos gépfegyver és karabély lőszert. Valamennyi teljesen ép volt. A szomszédok kertjei is be voltak vetve lőszerrel, nyeles kézigránáttal. Sokat gyűjtöttünk össze, majd eldugtuk a saját kertünkben összehordott szalmakazalban. Mint kisgyerekek, az iskola újrakezdésekor zsebben elvittünk néhányat. Kiderült, nem csak mi találtunk „hadizsákmányt” mások is. Jó cserealapnak bizonyultak elcseréltük „nyalókáért”.

Okszerű következmény: Másnap a rendőrök megjelentek az iskolában kihallgattak néhányunkat. Majd este a családi házunkban is megjelent Hegyi Rendőrőrs parancsnok és helyettese Boros. Apám jó barátságban volt Hegyi Rendőrőrs parancsnokkal és a helyettesével Borossal. Megértették velünk, hogy milyen következményekkel jár, ha nem adjuk át mindazt, amit találtunk. Az orosz katonák holtestét, a temető és a 2-es főút között lévő sávban elásták, miután oltott mésszel leöntötték. Néhány nap múltán orosz harckocsi zaja verte fel a főút mellett lakókat. Hegedűs István községi jegyző megmutatta hol vannak eltemetve a ruszkik. Kihantolták és elvitték a holttesteket. Ekkorra a felkelők egy része már börtönbe került. Id. Pálinkás István, Hubina János, Kövesdi László és Károly testvérek, „Túrós” Száraz György, Cserepkai László, ő a halott Cserepkai István testvére, Bitter János szabó mester.

Dunakeszin ez volt az egyetlen emberéleteket követelő harci cselekmény, amely a Kardos pékségtől 30-40 méterre Vác felé tört ki. Elült a nagy öröm izgalom, napokkal a lőszerszállító teherautó kilövését követően. Újabb izgalom költözött Dunakeszire. A Benzin tartálykocsik mozgását Vác- Budapest irányában harckocsi kísérettel védték a ruszkik Vácról Budapest felé tartó harckocsi a főúton a 34. számú ház előtt, a Dobra alagút előtt belecsúszott az árokba. Akkoron ott magas árokpart húzódott az országút mellett. Többszöri próbálkozás sem vezetett eredményre. Féloldalt megdőlve a katonák magára hagyták a harckocsit „tankot”.

A Dunakesziek azonnal birtokba vették †Domoszlai Gábor rádió, tv és villanyszerelő mester kiszerelte és elvitte a rádiót, majd elrejtette. Ezért a cselekményért letöltött börtönbüntetést kapott. (Ifj. Domoszlai Gábortól a közelmúltban tudtam meg, hogy bő egy éve dobta ki a harckocsiból kiszerelt rádiót. Fájlalom, milyen jól mutatna a Gólya kegyeleti emlékműnél kiállítva.)

Az elárvult harckocsiból elvittek a Dunakesziek kb. 15-20 db 80-90 cm hosszú lövedéket. A temető mellett működő sóderbányába, annak is a felső traktusába beásták löveggel az országút felé, személyesen láttam, csak a gyújtószerkezet látszott ki belőle. A terv az volt. a kb. 50 méterre lévő folyó szabályozására épített betonfélkör mögül fenéken lövik valamennyit. Nagy viták és győzködés eredményeként elálltak az eredeti tervtől. Kardos József pékmester, Rejk Ottó autószerelő, Kollár István motorversenyző, László János gazdálkodó, Cinege család stb. voltak a lebeszélők. Ha és amennyiben marad az eredeti terv, a Cinegéék házától 7-8 méterre beásott lövedékek hatalmas robbanó erőt képviseltek. Egyszerre történő felrobbantással Cinegéék házát feltolták volna akár az országútig is.

A jelenleg hatalmat gyakorlók számlájára írandó a fenti vázolt harci cselekménytől kb. 25 méterre megépítették „Kovács László” pékmester szponzorálásával a széttárt szárnyú gólya emlékhelyet. Köszönet az ötletért, megvalósításért. Rég várt adósságot törlesztve.

Bajban ismerszik meg a jóbarát, a szolidaritás, egymás megbecsülése. A Dunakeszi gazdálkodó családok dacolva egy esetleges börtönbüntetéssel. A hatalomtól elvárt megvetés helyébe az itthon maradottak támogatásába fogtak. †Domoszlai Gábor felesége Erzsi néni két kisgyermekkel maradt egyedül. Este volt a szállítás, a segítség ilyentájt indult útjára. Minket gyerekeket kértek meg a szülők szalonna, kolbász, bab, cukor, stb. tehát tartós élelmiszereket, adtunk jó szívvel Erzsi néninek.

Ugyanez a forgatókönyv lejátszva †Bitter Emil feleségének, aki Emil kisfiával maradt egyedül. Anci néni Emil bátyám mellett kitanulta a szabás, varrás, átalakítás fortélyait. Ha kellett, ha nem vittünk átalakítást, felhajtást, gumibehúzást stb. munkákat. Az élelem ezekben volt elrejtve. (Emlékszem vastag pokrócok voltak az ablakok előtt, az ajtón belül is. A megbeszélt jel 5 kopogás és egy köhintés volt. Anci néni lekapcsolta bent a villanyt, ajtót nyitott, majd amikor beléptem a pokrócot visszahelyezve gyújtott csak újra villanyt.

Summa-summarum az erkölcsi tartásban az átlag fölé helyezhető családok „nem engedték éhezni a hazájuk védelméért börtönbe kerültek családtagjait”. †Bitter Emil részben elvitte a sírba a titkát. Emil bátyámtól tudom, Vácott töltötte a rá kiszabott börtönéveket, s szerzett a sírig őt elkísérő maradandó sérülést. (Folyosó mosás közben a smasszer belerúgott oldalról a könyökébe, azonnal eltört. Mennyire gátlástalan vadállat a hatalom kiszolgálója védtelen emberekkel szemben.) Egy zseniális törvényt alkotott Hammurapi szemet szemért, fogat-fogért, nagy kár a mellőzéséért, bizony manapság égető szükség lenne rá.

Nem feledkeztünk meg a katonákról sem az ágyúlövegek mellett. Beosztották a családok egymás közt. A Kardos péknél felállított löveg katonáinak főtt ételt, italt vittek, Koncsik Dávid, Csombor István, Batyik István. A temető északi sarkán helyet foglaló katonáknak Varga Gábor, Száraz György, Réti Erzsébet, Szabó István, Holovicsék családja gondoskodott. A pékárút Kardos József pékmester szolgáltatta.

Szinte minden október 23-án a megemlékezésen jelen vagyok, fájlalom az akkori eseményeket átélő, idősek közül alig találkozok 6-10 emberrel. Ezen írásom célja a megemlékezés, főhajtás a bátor Dunakesziek és hazánkért minden fegyvert ragadó magyar ember hősies kiállása okán őrködjön, örökítse tovább emlékezetett a minket követő sok-sok generációra, az idők végezetéig.

Konklúzió: Ma és vélhetően a jövőben minden magyar ember tudatában rögzüljön. Egy rövid ideje véleményünk lehet a múltunkról, jelenünkről, a közeljövőnkről. Azt valamennyien azoknak köszönhetjük akik fegyvert ragadtak a besenyők, tatárok, törökök, Habsburgok, németek, oroszok és az 1950-es évek zsidó rémuralma ellen.

A történelmi időkben magyar tízmilliók adták életüket a magyar hazáért, ne vesszen el a figyelmünk, nekünk és a minket követőknek a meg és visszaemlékezés erkölcsi kötelességünk.

Isten álld meg a magyart

egymásiránti szeretettel, bölcsességgel

aki nem fogott-fog fegyvert a népünkért,

hazánkért, lelkiismereti okokra hivatkozva,

az nem magyar ember.

Aki a Szózatot szavalja, csak az a magyar ember,

a többi csak a hazában élősködik.

Száraz György