szerző: Pungor András

Életének utolsó évében Ady Endre alig mozdult ki a feleségével, Csinszkával berendezett Veres Pálné utcai lakásukból. Egyik barátja így látta a házaspárt: „a kicsi asszonyka úgy jár a költő körül, mint a komor sas körül a csevegő énekes madár”. A fekete hajú, óriási szemű, a nőkkel mindig előzékeny költő bohém, kocsmázós, kávéházas élete akkor már a múlté volt. Zaklatott napokat élt Magyarország 1918–1919 fordulóján, forrongott Budapest, merénylők megölték a volt kormányfőt, Ady beteg lett, szanatóriumba került. Temetésének napján tanítási szünetet rendelt el a kormány. A Nemzeti Múzeumnál ezrek búcsúztatták, és a tömeg a koporsóját szállító hintót gyalog kísérte a Kerepesi úti temetőig.

„Költő tündöklik fekete és vörös fényben a mai idők véres és fekete ködén át. Ady Endre a ravatalon. Ki volt, akit ma ennyien állunk körül, hogy hódolatot adjunk neki?” – így búcsúztatta barátját, Ady Endrét száz évvel ezelőtt Móricz Zsigmond. Két nappal a költő halála után, 1919. január 29-én a Nemzeti Múzeum előcsarnokában, kertjében többezres volt a gyászoló tömeg. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint „a közönség ellepett minden talpalatnyi helyet, s a később jövők már csak erőszakkal tudtak a költő ravatalához férkőzni. Az ügyesebbek újságírónak, kiküldöttnek mondva magukat próbáltak bejutni. Voltak olyanok is, akik a múzeum Sándor utcai kapuján hatoltak be s betörve az ajtót jutottak fel az első emeletre s onnan az előcsarnokba.”

Ott volt a koporsónál Ady felesége, a miniszterelnök, a kormány valamennyi tagja, a polgármester. Kunfi Zsigmond kultuszminiszter döntött arról, hogy a költőnek állami temetése lesz. Azt is előírta, hogy Budapest összes középiskolájában szüneteljen a tanítás, és az iskolák hetedik és nyolcadik osztályos tanulói testületileg, tanáraik vezetésével vegyenek részt a temetésen. Sokan mondtak beszédet, utána a koporsót hintóra tették, és elindult a tömeg a Múzeum körúton, a Rákóczi úton át a Kerepesi temető felé.

Ady utolsó éveiben éppen révbe ért volna felesége, a fiatal, Csinszkának becézett Boncza Berta mellett. Lett igazi otthona, a pesti éjszakát járó korszaka lezárult.

1917 januárjában halt meg Csinszka édesapja, Boncza Miklós. A költő tisztelhette őt, hiszen a temetésére is elment, elismerően beszélt apósáról. Nyakassága valószínűleg tetszhetett Adynak, aki hasonló ember volt – mondja Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, Ady-kutató.

Csinszka 16 évesen írta első levelét Adynak a svájci Lutryből, a Le Marronier leánynevelő intézetből. Húszéves volt, amikor Ady meglátogatta az erdélyi Csucsán. Rövidesen megkérte a lány kezét, de a házasságot Berta apja ellenezte. 1915-ben árvaszéki engedéllyel mégis házasságot kötöttek. Az öreg Bonczának volt egy lakása a Veres Pálné utca 4–6. alatt, ahol a Magyar Közigazgatás című lapjának szerkesztősége működött. Csinszka 1916 januárjában, apja halála után megörökölte az ingatlant, nekilátott Adyval közös otthonuk megtervezésének. A nyarat Ady és felesége a csucsai Boncza-kastélyban töltötték.

Ady Endrének végre lett egy saját otthona. A költő addig hotelszobákban élt, kávéházakba járt, például a mai Írók Boltja helyén álló Japán kávéházba vagy a Három Hollóba az Opera mellett – meséli Hegyi Katalin. Sokat adott magára, kifejezetten elegáns volt. Figyelt arra, hogy a mandzsettája, gallérja mindig tiszta és hibátlan legyen. Fröccsöt ivott, soha nem tisztán kérte a bort. Ha részeg volt, inkább szótlan lett, előfordult, hogy csak magába roskadva ült az asztalánál.

Életformájával, a pesti éjszakai életben betöltött szerepével, harcias cikkeivel, újító verseivel alakította ki magáról a bohém, forradalmi költő imázsát. Számos portréfotót is készíttetett magáról, ezeket képeslapokként küldte el ismerőseinek. Legnépszerűbb a híres és közismert könyöklős fényképe volt, Székely Aladár fotója.

Móricz Zsigmond azt írta róla, hogy Adynak igen lágy, hosszú, csaknem fekete haja, óriási szemei és nagy, puha kezei voltak. A nőkkel mindig előzékeny volt: „Senkit sem ismertem, aki nőkkel annyira a saját nyelvükön tudott volna beszélni. Minden nőhöz azonnal alkalmazkodott s oly kedvesen gonosz tudott lenni, gáncs és félelem nélküli lovag.”

Hatvany Lajos – olvassuk Pintér Jenő Magyar irodalomtörténetében – ellentétekből összerakottnak látta Ady személyiségét: „Démonian kaján, zsarnokian gonosz, idegesen gyáva ember volt, olykor hízelgő és óvatoskodó.” A vacsorák alatt azonnal udvarolni kezdett, ha fényképet kértek tőle, türelemre intette rajongóit, várjanak pár napot, amíg közérzete javul, az arca kisimul, és készíttet magáról újabb felvételeket. A költőnek azért volt szüksége pihenésre, mert kóros álmatlanságban szenvedett, gyakran szedett nyugtatót, Veronált, alkoholt ivott rá. Amikor idegei felmondták a szolgálatot, támogatóinak – például Hatvany Lajos író, gyártulajdonos, Fenyő Miksa, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója, a Nyugat főszerkesztője – segítségével egy időre szanatóriumba vonult. Adynak Kolozsváron volt orvosa, Lukács Hugó, aki megértette a művészlétet, és személyre szabottan foglalkozott a költővel, de Pesten is több orvos tudta, hogy kicsoda Ady Endre.

A bohém életnek Csinszka vetett véget, de ekkoriban már Ady is vágyott egy csendesebbre, bár soha nem tudott teljesen átállni a konszolidált polgári életre. 1917 november közepén költöztek az új lakásba. Csinszka erről így írt: „Székünk nincs, de van egy nagy díványunk, azon lakunk – első vacsora otthon –, a szamováron főzünk tojást, mert a gázhoz nem értünk. Gyönyörű napok.”

Forrás: 168óra.hu