Az aratás a régi világban több hétig is eltartott. Hatalmas búzatáblák voltak, a végét látni is alig lehetett. A melegben izzadtak, kisebesedett a lábuk. Pihenő kilenckor fél óra, délben egy óra volt, ilyenkor ettek, a férfiak kaszáikat kalapálták. (Ez fontos művelet volt: a régi mondás szerint: „ha nem te vered meg a kaszát, akkor ő ver meg téged”. A kasza kiverése a csorbult él rendbehozatala volt). A napszámosok, részes aratók egytized vagy tizenegyed részért dolgoztak naponta hajnali két órától este tíz óráig.
A 19-20. század fordulóját követő évektől leginkább már géppel folyt a cséplés és a mag tisztítása. Felfogadták, akinek cséplőgépe volt. A cséplőgazda vezetésével a cséplőbanda tagjai között szervezett munkamegosztás kellett hogy legyen: a „tüzesgépet” szakemberek, a gépész, fűtő, etető működtették, a kévehányók, szalmahordók, kévevágók, törekesek, zsákolók pedig segédmunkások voltak.
A gép körül minden munka veszélyes volt. A kévevágó vágta el a kötelet, és adogatta a kalászokat az etetőnek, aki a gép tetején állt, s a széttépett kévéket lefele fordítva a garatba dobta. Miután áthaladt a gabona a gépen, méret szerint különválogatva került ki belőle a szem, a szalma, a pelyva. A kifolyónyílásra rögzített zsákokba folyt a gabona. A megtelt zsákokat mázsálták, s rakták össze a szállításhoz – otthon hordták a padlásra. A szép szalmát kazlakba rakták, állatok almozásához használták, szegény esztendőkben takarmányozásra használták fel. A cséplőgép hátulján hullott a polyva, a kalászmaradék.
Eredeti cikket itt olvashatod:
Tovább