Dunakeszi ugyan csak 1970‑ben kapott nagyközségi rangot, ám 1977 márciusában már a várossá avatás küszöbén állt. Faluból néhány év alatt várossá cseperedni – a korabeli sajtó szavaival élve – csak az ipar „szülői felügyeletével” lehetett. Dunakeszi az 1950-es évek előtt sem nélkülözte az indusztriális létesítményeket (gondoljunk csak a MÁV Járműjavító, vagy a konzervgyár hatalmas telepére), de valójában mégiscsak a szántóföldek, gyümölcsösök, legelők 54 négyzetkilométeres birodalma volt. A hatvanas években kezdődött meg az ipartelepítés újabb hulláma, a Házgyár, a Hűtőház, a Mechanikai Labor, s még sok kisebb üzem létesítése, melynek hatására a település lélekszáma tíz év alatt ötven százalékkal, 23 ezer főre emelkedett. 1977-ben az öt helyi nagyüzem már hétezer munkásnak adott kenyeret. Ekkorra a nagyközség a várossá szerveződés legtöbb feltételét elérte. Rendezési tervének elfogadásával háromezer új családi otthon felépítéséhez kapott „felhatalmazást”. A hétezer meglevő lakásból hatezernél is több volt a vezetékes vízzel és csatornával ellátott (ebben Váccal együtt az első helyen állt a megyében), s csaknem ötezer otthonban volt vezetékes gáz. Korszerűnek számított az egészségügyi ellátás, s bár az óvodai és iskolai férőhelyek száma nem volt elegendő, az 1970-es évek végén új iskola és óvoda is épült. Azonban a településkép még mindig falusias jelleget mutatott. A kétszázkét utcának mindössze egyharmada volt szilárd burkolatú és járdával ellátott, pedig egy városnak kétszer annyi „dukált” volna. Az ezer lakosra jutó kiskereskedelmi és vendéglátóhálózat is az előírtnak legfeljebb a felét tette ki. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa ennek ellenére úgy döntött, hogy a település alkalmas a további fejlődésre, s ezt határozatba is foglalta. 1977. április 1-jétől Dunakeszi Pest megye hetedik városa lett.

Több erről itt olvasható:

http://dkvk.hu/adatbazisok/dhsza/negyven-fenykep-a-varossa-avatas-evebol/