Földdel tették egyenlővé a Szentendrei-sziget egyik legrégebbi épületét: a barokk korból származó, falaiban talán még római köveket is őrző Horányi csárdában ugyan már több mint hetven éve nem evett senki gulyáslevest, de a pusztuló épület értékével minden szereplő tisztában volt. Megoldást azonban senki nem látott, így a tulajdonos végül kitette a pontot a közel háromszáz éves történet végére. Így veszítjük el azokat a helyeket, amelyek a helyi identitás horgonyai lehetnének.
Nagy felháborodást keltett az elmúlt napokban, hogy lebontották a Horányi csárdát a Szentendrei-szigeten, a Dunakeszi és Horány között közlekedő rév hídfője mellett. Az esetről a kiváló Dunai Szigetek blog számolt be, amely a csárda történetével korábban is részletesen foglalkozott. Igaz, 2012-ben Szávoszt-Vass Dániel cikkének azt a címet adta: Még megmenthető lenne a Horányi csárda! Most már nem menthető meg, sőt a két írás közötti tizenkét évben sem kísérletezett senki a megmentésével.
A rév melletti magaslaton a törmelékhalmot elnézve az embert nem is annyira felháborodás, inkább szomorúság töltheti el. A Horányi csárda nagyon régóta nem volt már része a Dunát szerető emberek hétköznapjainak, szinte senki nem emlékezhet rá, hogy a teraszán gulyáslevest evett vagy fröccsöt ivott. Azok, akik ezt a csárdát csárdaként ismerték, már nagyrészt eltávoztak a világból, így lebontása nem egy szeretett hely elvesztését jelenti. Inkább egy lehetőségét. A lehetőségét, amit az kínált, hogy ez a romos, lepusztult épület a falaiban hordozta a közel háromszáz éves múltat, sőt még régebbi, teljesen az idők homályába vesző múltak felé is hidat képezett.
Ameddig megvolt, el lehetett képzelni, hogy egyszer újra lesz az ősi rév mellett a teraszon vendéglátóhely napernyőkkel és kockás asztalokkal, alatta a parton kikötő az evezősöknek, újra felélénkülő dunai vízi élet. Hogy visszajön valami abból a hangulatból, ami olyan vonzóvá teszi a csárdát ábrázoló régi képeslapokat. A Horányi csárdáról sok képeslap készült, ami arra utal, hogy a 19. század végén és a 20. század első felében fontos hely volt.
Az épület bontása persze az ilyesfajta nosztalgiától függetlenül is rendkívül szomorú. Bővebb magyarázatot sem nagyon kíván, hogy barokk kori épületeket nem lenne szabad lebontani; egyszerűen a kora folytán egy ilyen háznak réges-rég műemléknek kellett volna lennie. A Szentendrei-szigeten mindössze néhány olyan épület van, amely a 18. század első feléből származik, és ez a csárda némi külső átalakítástól eltekintve falaiban, alapvető formáiban hitelesen őrizte építéskori állapotát. Védelemre érdemes lett volna azért is, mert Horány építészeti értékekben kimondottan szegény. A Szigetmonostorhoz tartozó Duna-parti üdülőtelep a főváros amolyan kitelepült gyarmata, „lélekben” Budapest része: az a hely, ahol nyáron a strandon saját szomszédainkkal, ezer éve nem látott ismerőseinkkel futunk össze. Vonzerejét nem műemlékek adják, hanem a parti föveny, a napfény, a fák, a dunai szél és a kilátás.
zt keresték ezen a partszakaszon már azok a fővárosiak is, akik először kezdtek kijárni ide valamikor a 20. század elején. 1908-ban készült el a Duna helyszínrajza és hosszszelvénye című nagyszabású térképészeti vállalkozás, amely pontos képet ad a folyópartok bő száz évvel ezelőtti állapotáról. Horány még sehol, földrajzi névként sem létezik, a Szigeti Nagyerdő terül el a helyén. De Horányi csárda már van: ez az egyetlen épület közel s távol. Már akkor is, évszázadok óta az egyetlen „megjelölt pont” volt a végtelen dunai tájban.
Az üdülőtelep maga is a csárda miatt jött ezen a szakaszon létre az 1920-as évektől kezdve, és nevét is az épületről kapta.
Teljes cikk és több kép itt olvasható:
Tovább